mondhatnám, hogy meglepő, hogy szinte pontosan havonta van új bejegyzés, de nem az. mivel csak havonta egyszer bolygatják fel az életemet, amit utána ki kell írni magamból, ezért ez számomra már nem meglepő. viszont elég érdekes.
talán én magam sem értem.
egyáltalán miért foglalkozom még mindig vele... ? lassan talán be kell vallanom saját magamnak is, hogy ebből nem lesz több egy nyári kalandnál, aminek a végén (jelen esetben én) megsérül valaki lelkileg.
most hirtelen minden összecsapott a fejem felett. kiderült, hogy a legjobb barátaim itt fognak hagyni jó hosszú időre, munkát még mindig nem találok magamnak és még a kérdőjeles szerelem is a legrosszabbkor jött. pedig azt hittem, hogy most már könnyebben túl tudom tenni rajta magam, ha egyik napról a másikra elbúcsúzunk.
a 4 együtt töltött nap után sem lettem okosabb, sem biztosabb magamban és semmiféle segítséget nem kaptam tőle, hogy bármi is változni fog.
de, még mindig szükségem van rá! akármilyen hülyén is hangzik, talán pont ez vonz benne, hogy meg kell küzdenem érte, és egy szadista barom vagyok, aki szereti ha fájdalmat okozhatnak neki.
ha ez másképp lenne már rég próbálkoznék az elfelejtésével. de nem, inkább azóta is azzal próbálkozom, hogy mellettem legyen és ne a nyáré, múlté.

igazán nagyon rendes tőle, hogy pont akkor bukkant fel újra és írta a szédítő dolgait, amikor már próbáltam magam túltenni rajta.
újra beleéltem magam, aztán most megint semmi.
valahogy soha nem fogom megérteni, hogy ez mire jó. ennél jobban nem tudom bizonyítani, hogy kell nekem.
és most megint ott tartok, hogy nem akarom elveszíteni, pedig nem is lehetett még az enyém. de azt sem szeretném, hogy másé legyen!
próbálom nem feladni a küzdelmet érte, de mostanában minden ellenem játszik...

.

beszélünk a nagy semmiről, de mégis boldoggá tesz. :/ utálom, hogy ennyire függök Tőle. :S

"Tetszel, imádlak, szeretek Veled lenni, szóval ezen a részén biztos nem múlik."

a legbiztatóbb szavak egy olyan embertől, akiért teljesen odavagy. csak kár, hogy más országban van és nem tudom a valós érzéseit. :s

végre beszéltünk. nem lettem sokkal okosabb. vagyis de. kiderült, hogy 1 hónapra kimegy Hollandiába. ez aztán a remek hír. jobbkor nem is lehetett volna.
szóval ha szeretnék akkor várhatok rá 1 hónapot és majd kiderül mi lesz (ebbe benne van az is, hogy hazajön és boldogan egymás karjaiba jutunk, vagy semmi nem fog történni és feleslegesen vártam rá), vagy leszarom és kezdődik minden elölről és ha hazajön meglepetésként újra felbukkan az életembe, vagy elfelejtem és a nagy változásban ő is elfelejt.
még mindig félek, hogy elvesztem, de azt hiszem most már van is alapja a félelmemnek.
nagyon hiányzik, és szükségem van rá!

"Merre tovább
Oly szűk a szobám
Nehéz így nem gondolni rád" ...

kétségek

szükségem van az ölelésére, a csókjára, a szemeire, a szájára, a kezére és mindenre ami Ő.

most mégis talán az a legnagyobb félelmem, hogy elvesztem azt, ami még nem is az enyém. szokták mondani, hogy ami nem a tiéd azt nem tudják elvenni. de most mégis, ha csak egy kicsit is de már a magaménak érzem. persze ez már megint az én hibám, hogy előre terveztem, de azt hiszem ebben az esetben volt alapja.
csak egyszer érteném meg, hogy a fiúk hogy gondolkodnak!
utálok kétségek közt élni, de ezt mindig el kell játszani. 2-3 napig kapom a szépet, a jót, utána pedig mintha semmi nem történt volna. legalább csak annyit mondana, hogy esélytelen a dolog, mert akkor tudomásul veszem és nem áltatom magam.
utálom ezt az érzést.
szükségem van rá!

bizonytalanság.

nem tudom jó-e ez így. nem tudom mit akarok. de legfőképp ő mit akar.
talán kezdek beleőrülni a bizonytalanságba.
mindig elkap az érzés, hogy akármi megtörténhet és egy pillanat elég, hogy ezt az elképzelésemet lerombolja.
persze éppúgy elég egy kedves gesztus (mosolyogvaköszönés), vagy egy jól megfogalmazott mondat, ami látszólag semmit sem jelent, de nekem mégis új reményeket ad. de lehet, hogy mindez hiába és csak az én elmémben jelent többet.
a legnagyobb ellenfelem a bizonytalanság.

visszatérő iromány

barátok, tavasz, tanulás, koncert, majdnemszerelem.
most hogy itt a tavasz minden olyan hirtelen történik, de közben mégsem. mondhatni megindult az élet, de közben mégsem. minden a megszokott kerékvágásban történik, de mégsem. valahogy a tavasz és a jó idő miatt minden más megvilágításba kerül. így már az iskola sem olyan vonzó, mint a nagy hidegekben volt.
a kedvemet is nehezebb elrontani, persze van akinek ez is sikerül, de előbb-utóbb sikerül rendeznem a dolgot magamban.

a majdnemszerelemről sem tudom mit gondoljak. néha jó lenne belelátni a fiúk gondolataiba, de lehet a saját érdekünkben jobb ez így. lassan halvány elképzelésem sincs, hogy mit szeretne, mit / kit láthat bennem.
hiszek a sorsban, hiszem, hogy ennek így kell lennie. minden okkal történik vagy nem történik. csak ki kell várni a végét. a legrosszabb a bizonytalanság, hogy vajon mikor lesz vége.

tavaszvan.boldogság. indokolatlanul.